Elmesélem

Fellépés után szoktam úgynevezett szórólapokat adni azoknak, aki kérnek. Ez egy fénykép rólam, amire aláírom a nevem, meg amire még igény mutatkozik. Egy alkalommal ember nézi a képet, aztán engem, megint a képet, megint engem, majd nagy lelkesedéssel megszólal:

- Hogy maga mennyivel szebb, mint élőben!

 

 

Zenekaros fellépésünk volt Pécsett. A fesztivált az e-on áramszolgáltató támogatta, ezért nem csodálkoztunk, hogy a színpad tele volt e-on feliratú nagy, narancssárga transzparensekkel. Ám a koncert végén odajött hozzánk egy ember és a következőt mondta:

- Én videoklipeket készítek zenekaroknak és ugyan csak nemrég érkeztem, de szeretnék telefonszámot kéri, mert nekem nagyon tetszik ez az e-on zenekar!

 

 

Nagy Emil!Rulez rajongó vagyok. Na, jó, nem akkora, de magamhoz képest mégiscsak. Ennek megfelelően néha el-eljárunk koncertekre. Az egyik nyáron Szigetszentmiklóson egy fesztivál keretében léptek fel. Állunk a tömegben, épp egy "all girls" zenekar volt a színpadon. A főszervező volt egyben a műsorvezető is, ezért már tudtam, ki az az ember, akinek minden útja előttem vezet el, miközben gondosan fürkészi az arcom, hogy végül is én, én vagyok-e. Kis idő múltán oda is jött:

- Fellépsz ma este? - érdeklődik bizonytalanul.

- Ne haragudj, de nem te vagy a főszervező? - kérdezek gyanakvón vissza.

- De igen, csak elbizonytalanodtam - matat a papírjai között.

- Nem, nem terveztem, csak szeretem az Emil!Rulezt- nyugtatom meg.

- Jó, de akkor legalább hadd adjunk egy öltözőt! - csak nem enged...

- Nem kérek, köszönöm, öltözőből viszonylag kevéssé fogom élvezni a koncertet. - mondom hát.

Jól szórakoztunk, kétségtelen.

 

 

Fegyvernekre indultunk fellépni egy péntek délután. Fegyvernek Szolnok után kb. 30 km-re van a 4-esen. Elérjük a Szolnok elkerülőt, ahol gyakorlatilag megáll a kocsisor. Negyed óra után feladjuk, gondoljuk, megpróbáljuk a városon keresztül. A belváros ugyanaz, mozdulni nem lehet. Térkép, gyorsan keressünk egy másik utat, mert fél öt van és 5-kor színpad. Soha nem késünk, fél órával előbb ott szoktunk lenni, kezdünk bepánikolni. Általában én navigálok, mert így kicsivel jobban járunk, mint ha vezetnék, de mint látni fogjuk, nem sokkal. Nézem a térképet, van egy út Szolnoktól északra, kicsit hosszabb csak, mint a 4-es, ráadásul egyenesen Fegyvernekbe torkollik. Remek! Meg is találjuk, megyünk, mint az állat. Még a szokásos eltévedést is kihagyjuk, ami nélkül pedig soha nem megyünk sehova. Beérünk az utolsó községbe Fegyvernek előtt, igaz, hogy 53 van, de már csak 5 km, odaérünk. Vagyis odaérnénk, ha nem vezetne minden út a helyi Csemegéhez. Ritkán kérdezünk (sűrűn indulunk inkább reggel, csak kérdezni ne kelljen), de most muszáj volt. (Itt jegyzem meg, hogy egyszer megkérdeztünk valakit valamiről, aki így kezdte az útbaigazítást: forduljatok meg, légy szíves…). Szóval találunk is egy fiúcskát az út szélén üldögélni, mondjuk neki, hogyan is menjünk mi Fegyvernekre.

- A kompot keresitek? - néz ránk unottan.

Kész vagyok ezektől! Hogyhogy a kompot? Milyen kompot? Miről beszél?

- Nem a kompot, az utat, tudod, Fegyvernek... Hát itt van egy köpésre! - próbálok határozott lenni, hátha így eszébe jut, hogy igenis kiépült már az úthálózat Fegyvernek körül.

- Út az nincs, csak komp - mondja a legnagyobb nyugalommal.

Na itt éreztem, hogy nincs tovább. Nem hogy késni fogunk, de maximum a következő évi ünnepségre érünk oda. Máté (a többesszám oka, ő vezet, szórakoztat, megvéd, cd-t indít, stb., a legtöbb országjáró énekesnőnek van egy Mátéja, de az én Mátém a legmátébb) okosabb és legfőképp higgadtabb mint én. Mondja, mindjárt 5 óra, a kompok szoktak egészkor indulni, próbáljuk meg. Innen már semmi különös nem történt, hacsak az nem, hogy természetesen a komp a túloldalon állt és naná, hogy meg kellett várni az épp munkájukat befejező munkásokat, akik biciklivel csurogtak le a domboldalon. És 5 perces késéssel odaértünk!

 

 

Egy céges ünnepségre mentünk, nem is tudom, hova. Nagyon vártak minket, alig győztek hálálkodni, hogy elvállaltuk a fellépést. A megrendelő a koncert végén aztán megragadta a kezem és a következőket mondta:

- Kedves Csilla, köszönjük, hogy elfáradt!

Azóta így búcsúzunk.

 

 

Rég volt már, lehet, hogy meg kéne jegyeznem, hogy nem indultam a Megasztárban, viszont Tóth Verával énekeltünk közösen egy dalt az első adások egyikében. A széria végeztével elindult egy turné és néhány alkalommal a "gyerekek" meghívtak egy pár koncertre énekelni néhányunkat azok közül, akik duetteztünk velük a Tv-ben. Szórólapozásnál feltűnt, hogy egy ember nagyon örül, hogy lát, alig várja, hogy sorra kerüljön.

- Nekem végig te voltál a kedvencem!- ragyog rám.

- És nem baj, hogy olyan korán kiestem? - jövök én, az örök szemétláda.

- Dehogy! Nem lehet mindenki első!

 

 

Záhonyban voltunk fellépni, ami egy határátkelő Ukrajna felé. Hazafelé megállít minket egy határőr.

Határőr:- Mit szállít?

Máté (kis gondolkodás után): - Egy énekesnőt.

 

 

Régi történet, de én nagyon szeretem. Féltelek-korszakban Péternek még csak egy gyereke volt, Bogi. Elég sokat jártunk fellépni az apjával (páran meg is voltak győződve arról, hogy a második gyereküknek én vagyok az anyja...), jogosan kérdezhette hát Bogi a következőket az anyjától:

- Te Anya! A Csilla most az Apa második férje?

 

 

Ez is régi, akkoriban történt, amikor a Jazz+Az még létezett. Volt egy időszak, amikor Kozma Orsinak és nekem gyakorlatilag ugyanolyan frizuránk volt (múlt idő törölve, most is ugyanolyan, a minap összefutottunk). Jövök ki egy parkolóházból, nézek emberre, várok, hogy mondja az összeget. (Mondom, hogy régi, még emberek szedték a pénzt, nem gépek. Persze akkoriban még a lemezeken is emberek zenéltek. Na mindegy.)

- Nagyon szeretem ám magát! - mosolyog rám.

- Jaj, maga igazán kedves... - próbálok én is az lenni.

Persze a szavamba vág:

- A másik két lány is helyes, de maga a legszebb!

Kezd derengeni, hogy ez nem én leszek.

- Orsika, adjon már egy autogramot! - könyörög és már tisztán látok.

- Én nem Orsi vagyok - próbálkozom.

- Hogy maga milyen vicces! Na, ne kelljen már könyörögnöm! - mondja határozottan.

Rajtam ne múljon... Jenőnek szeretettel, Kozma Orsi. Sajnálom, Jenő.

 

 

 

Nem az én történetem, apukám mesélte, aki zongorakísérő lévén fellépések százait csinálta végig Poór Péterrel. Ugyanilyen autogram osztogatásnál egy kislány áll Péterrel szemben, Péter kérdezi, hogy kinek dedikálja.

- Tilviának - mondja a kislány.

Rutinos dedikáló semmin nem csodálkozik, pláne ezekben az amerikai szappanopera-őrült időkben. De azért van, amikor az ember visszakérdez, mégiscsak egy életre szóló dedikált szórólapról van szó.

- Nem értem. Kinek írjam? - kérdi Péter.

- Tilviának! - mondja a kislány megrökönyödve.

- Még mindig nem értem. Kinek? - szégyelli el magát Péter most már tényleg.

- Hát Tilviának teretettel!